Lajtai Kati
Született: 1978. április 8-án
Hol: Szekszárdon
Hobbi: rajzolás, szobrászkodás, teniszezés
Kedvenc étel: paradicsomleves, rakottkrumpli
Kedvenc ital: Sangria
Amit szeret: közvetlenség
Amit utál: rosszindulatúság
Lajtai Kati lemezre és színpadra termett, hogy minél többen lássák és hallják. Lényéből olyan valami árad, ami nagyon ritka mostanában: a harmónia. Tisztában van magával, a világgal, a céljaival, a lehetőségeivel és a korlátaival is. Nem akar többnek látszani, mint ami, a Crystal sikere sem csinált belőle dívát. Ma is ugyanannak a hétköznapi lánynak vallja magát, aki évekkel ezelőtt volt, ugyanakkor annál valami sokkal több is van benne, amit meg kell mutatni.
Mindig benned volt ez a pozitív energia?
Valószínűleg ezt gyerekkoromban „kaptam”. A családomban harmónia volt, ami sokat segített abban, hogy később is meg tudjam őrizni a kiegyensúlyozottságom, és egy stabil értékrendet is szereztem. Annak is örülök, hogy vidéken élhettem, Szekszárd ugyan kisváros, de egyben megyeközpont is, így pont arányban volt a pezsgés és a nyugalom.
Melyiket szeretted jobban?
Mindkettőre szükségem volt. Hogy melyik került előtérbe, az időszakonként változott. Az óvodában még nagyon eleven voltam, állandóan szerepeltem, énekeltem. Az óvónénik mondták is a szüleimnek, hogy lehetőleg a művészetek, a zene területén tanuljak tovább, ezért egy zenei általánosba mentem. Ott viszont teljesen jó kislány lettem, ötös tanuló, kötelességtudó, visszahúzódó.
Hangszeren is tanultál játszani?
Két évig gitároztam. Igazából zongorázni szerettem volna, de nem voltak adottak a lehetőségek. Aztán sajnos a gitározást is abbahagytam, utólag már bánom.
Az ének volt a legfontosabb?
Igen, mindig is az első helyen állt, bár az nem volt bennem kiskoromtól kezdve, hogy márpedig én énekesnő leszek. Egyszerűen csak szerettem énekelni, és voltak pozitív élményeim. Az általános után például sikerült bekerülnöm a szentesi Horváth Mihály Gimnázium dráma tagozatára. Az iskoláról a tévében láttam egy összeállítást, és nagyon megtetszett, hogy más, mint az átlagos gimnáziumok, és nagyon örültem, mikor felvettek.
Miben volt más az iskola?
Nagyobb súlyt kaptak a humán dolgok, és művészeti képzés is volt. Mindig kellett valamilyen műsort készítenünk, sokat fejlődött a kreativitásunk, és egymásra is jó hatással voltunk. A közösségben olyan emberek voltak, akiknek a célja bizonyos szempontból ugyanaz: az önmegvalósítás, az önkifejezés. Olyan dolgokat kaptam ott meg, amiket máshol nem tudtam volna, feloldották például a gátlásaimat, ami az általános iskolában rakódott rám. Akkor megint kiszabadult belőlem a szereplési vágy.
Már tudtad, hogy pontosan mi akarsz lenni?
Harmadikos koromban dőlt el, hogy nem a színház, hanem konkrétan az éneklés vonz. Minden év végén kellet vizsgáznunk: verset, monológot mondani, és dalokat előadni, feltűnt, hogy az ének részét élveztem a legjobban. Az áttörés is egy ilyen iskolai előadóesten jött el, pont Tibivel közösen léptünk fel. Utána rengetegen jöttek oda hozzám, hogy gratuláljanak, és én is éreztem, hogy valami megváltozott. Megéreztem az ízét annak, hogy milyen a közönség előtt énekelni, és attól kezdve tudtam, hogy ezt kell csinálnom.
Tibivel lényegében azóta együtt dolgoztok…
Igen, abszolút egyezik a zenei ízlésünk, nagyon szeretem a dalait. Már a gimnáziumi időszakban is írt zenét, és általában a kollégiumi összejöveteleken is ő volt a hangadó. Aztán egyre több közös produkciónk lett, egyszer indultunk egy táncdalfesztiválon is. Közben barátsággá, majd szerelemmé alakult a kapcsolatunk, végül nyolc évig voltunk együtt.
Hozzá hasonlóan te is felkerültél Pestre…
Érettségi után úgy gondoltam, hogy a zenei élet és a tanulás központja mindenképpen a főváros, így nagy merészen feljöttem egyedül egy pici, szerény albérletbe, és elkezdtem iskolát keresni. Emlékszem, a Thália Színházban láttam a Toldy Mária musical stúdió növendékeinek előadásában a Fame című darabot. Annyira nagy hatást gyakorolt rám, hogy mindenképpen közöttük akartam lenni én is, így felvételiztem, és bekerültem Nagy Anikó osztályába. Az első budapesti évemet ott töltöttem, és egyedül kellett megbirkóznom a mindennapi nehézségekkel. Viszont annyira erős volt az elszántságom, hogy semmi nem tudta elvenni a kedvem. Egyedül tartottam fenn magam, hajnalonként egy médiafigyelőnél dolgoztam, meg egy idős néninek segítettem a bevásárlásnál.
Azért az önállóság nem volt egészen ismeretlen, hiszen már a gimis időszakban elkerültél otthonról…
Igen, de azért a kollégiumi élet más volt. Ott még gyerekek voltunk, és nagyrészt a szórakozásból álltak a mindennapjaink. Az igaz, hogy az önállóságot kezdtem megtanulni, de a pesti élet nehezebb volt, viszont nagyobb lett a sikerélmény is. Az évek múltán persze egyre jobb lett a helyzet, később már nem egyedül laktam, hanem másokkal együtt osztoztam az albérletben. Ez egy nagyon jó időszak volt az életemben. Közben Kőbányán is találtam egy könnyűzenei iskolát, ahol jazzének képzés volt, oda is elkezdtem járni a musical stúdió mellett, és jót tett egy új stílus megismerése.
De ez még mindig nem a könnyűzene. Az mikor jött?
Mindezzel párhuzamosan jelen volt. Tibiékkel mindenképpen össze akartunk hozni egy közös produkciót. Az első ilyen egyébként C21 (szitu van) néven futott, egy rappes stílusú formáció volt, de végül nem lett belőle semmi komoly. Később a Tibi által írt lemezeken is rész vettem, és vokáloztam is több zenekarban, például egy Volvox lemezen, Varga Miklós albumán és a Sziámiban is.
Közben már megvolt a Crystal ötlete?
Az első dal, a Két utazó ’98-ban született meg, és vele együtt a stílus ötlete is kipattant. Aztán a többi dal is elkészült, de akkor még nem hiába vittük el a kiadókhoz, bíztattak ugyan, de senki nem karolt fel bennünket. Két évvel később egy lemezcég Tibinek akart kiadni egy szólóalbumot, ő viszont úgy gondolta, hogy ad még egy esélyt a Crystalnak, és megmutatta a Két utazót, amit egy kicsit felturbóztunk, újra lett hangszerelve, és még egyszer felénekeltük. Szinte hihetetlen volt, hogy mennyire ráharaptak, mintha nem is hallották volna ugyanezt már két éve is. Végül több kiadó is érdeklődött, és mint a mesében, szinte hevertek előttünk a szerződés ajánlatok, és nem is tudtuk eldönteni, hogy melyiket válasszuk. Végül a Sony Music mellett maradtunk, és a mai napig ott vagyunk.
Hogyan fogadták a zenéteket?
Nagyon jól, a közönségnek és a szakmának is tetszett. Olyan újdonságot tudtunk hozni az íres hangzással, ami addig nem volt. És persze rengeteg munka volt benne. Az első lemez 2000 novemberében jelent meg, de már az az előtti nyáron alig láttunk a boldogságtól, és ilyen hangulatban született meg az album. Ez után pedig az hajtott minket előre, hogy túl tudjuk szárnyalni az előző teljesítményt egy jó klippel, egy új kislemezzel, aztán pedig a következő albummal.
A második lemez legalább olyan sikeres lett, mint az első, pedig eleinte akadtak nehézségek a felvételkor…
Igen, pont beteg voltam, amikor énekelnem kellett. Minden reggel azon imádkoztam, hogy legalább egy dalt tudjak úgy fölénekelni, amivel elégedett leszek. Amúgy is kritikus vagyok magammal, a legapróbb dolgokat is kijavítom, ha nem tetszik.
Van kedvenc Crystal dalod?
Kimondottan egy kedvencem nincs, úgy általában Tibi lírai szerzeményeit szeretem, az első albumon ilyen volt a Bántottál, vagy az Amíg csak élek. Egyébként is jellemző, hogy sok lassú dal van a lemezeinken, és imádom őket énekelni.
Soha nem fáradtál el az évek óta tartó hajtásban?
Vannak strapás időszakok, de nagyon jó érzés az, hogy mindig van egy következő cél, és van mit megmutatni. Az új lemezzel szerintem sikerült minden eddigi munkánkhoz képest egy hatalmasat előre lépni. Az album szimfónikus részei engem teljesen elvarázsolnak, azt érzem, hogy számomra megtiszteltetés, hogy énekelhetek a lemezen, és ez is hajt előre.
Mégis hogy kapcsolódsz ki?
A zenébe egy kicsit be tud szűkülni az ember, ezért egy pár éve ösztönösen jött az a vágy, hogy valami mással is foglalkozzam. Egy ideig egy szobrászművésznőhöz jártam órákra, most pedig rajzolni kezdtem. Ez is művészet, de az agy teljesen már részét mozgatja meg. Aztán pár hónapja teniszezem is, azt sem elsősorban a sportolás, hanem a zenétől elkülönülő tevékenység kedvéért. Ezektől, és a magánéletemből tudok elég erőt meríteni.
Kasza Tibor
Született: 1978. február 23-án
Hol: Szegeden
Kedvenc ital: birsalma lé
Kedvenc étel: bolognai spagetti, rakott karfiol
Hobbi: autóvezetés
Amit nem szeret: a kétszínű embereket
Amit szeret: ha valaki képes beismerni, ha hibázik
Kasza Tibor az egyik legjobb humorú ember, akit ismerek. Ha valaki látta már a színpadon, tudja, hogy mennyire magával ragadó a lendülete, és milyen fergeteges hangulatot tud csinálni pár szóval. Ennek az aktivitásnak, és persze tehetségének köszönheti sikerét, hiszen a Crystal albumok arany és platinalemezek lettek, és valószínűleg ez vár a Trilógia című korongra is, amely szinte a zenekar egész eddigi mondandóját és világát összefogja.
Mostani énedből arra lehetne következtetni, hogy hiperaktív gyerek voltál…
Pedig nem. Egészen kis koromban még ideggyógyászhoz is elvittek a szüleim, mert csak feküdtem a kiságyban és nem adtam semmilyen értelmes életjelet. Az orvosok azt mondták, hogy semmi bajom, csak „pihenek”. Aztán ezt gyorsan behoztam amikor nagyobb lettem: összetörtem a homlokom, az állam, le voltam ragtapaszozva itt-ott. De ez nem a különleges mozgékonyságnak, inkább a szerencsétlenségemnek volt köszönhető.
Mikortól van benned ez a mai lendület?
A gimnáziumi időszakban lettem öntudatosabb, mindenbe iszonyú lelkesedéssel vetettem bele magam és világmegváltó terveim voltak. Nem ismertem a lehetetlent, és mindig megpróbáltam legyőzni az akadályokat.
Azt is tudtad mindig, hogy mi a cél?
Igen, viszonylag korán eldöntöttem, hogy zenés színész leszek. Ezt akkor határoztam el, amikor Kocsák Tibor és Miklós Tibor Légy jó mindhalálig című darabját hallgattuk, azon belül is a Tíz perc című dalt. Abban a pillanatban dőlt el bennem, hogy ezzel akarok foglalkozni. Annyira határozott voltam, hogy az általános iskola végén oda is mentem az irodalomtanáromhoz, hogy megvan a megfejtés: a Színművészeti Főiskolára akarok jelentkezni. Mondta, jó, de előbb még be kéne iktatni egy középiskolát is… így kerültem a szentesi Horváth Mihály Gimnázium dráma tagozatára, ahol a művészi pálya iránt érdeklődők találhatják meg az útjukat.
Te meg is találtad, hiszen ott döntöttél végül a zenélés mellett, és Katit is megismerted…
Igen, a színészet helyett végül a zeneszerzésben tudtam igazán kifejezni magam, és most is elsősorban zeneszerzőnek tartom magam, erről sosem tudnék lemondani. Katiban pedig nemcsak egy zenésztársra, hanem a szerelemre is rátaláltam, hiszen a gimiben kezdtünk járni, és több évig voltunk együtt.
Előtte jártál csajozni?
Hát, nem én voltam a lányok álma kóros soványságommal és a fehér bőrömmel. Ráadásul rendkívül rosszul öltöztem: fehér kordgatya, meg minden, ami kell… Szóval nem számítottam a legjobb partinak. Kati előtt még egy komolyabb kapcsolatom volt.
Szeretted a szentesi iskolát?
Legjobban azt a szabadságot szerettem, amit lehetővé tett. Fontos volt a szellemiség, és sok tanár nagy hatást gyakorolt ránk, de igazából nem volt részünk erős, szakmailag orientált képzésben. Az a négy év számomra inkább lébecolás volt, ami nekem kifejezetten jót tett, mert rájöttem, hogy mit akarok valójában.
Milyen volt a kollégiumi élet?
Nagyon intenzív. Gyakran előfordult, hogy az egész osztállyal kiültünk a kolesz elé az utcára és zenéltünk, énekeltünk. Sokszor én voltam a hangadó, az ötletgazda, mivel a társaságban egyedül én tudtam gitározni, ami szerves része volt a buli-hangulatnak. Egyébként mindig meghatározó tagja voltam a közösségnek, mozgattam magam körül az embereket. Például ha valamilyen műsort kellett összehozni az iskolában, akkor mindig voltak ötleteim, hittem benne, hogy meg tudjuk csinálni, és ezzel a konstruktív hozzáállással a többieket is magammal húztam.
Tizennégy éves korodban költöztél el Szegedről a kollégiumba. Nem hiányzott az otthon biztonsága?
Igazából én nagyon élveztem az önállóságot, hogy senki nem mondja meg, mit csináljak. A koleszos közösségben pedig sok mindent meg lehet tanulni, amit otthon nem, például mindent megosztottunk egymással, odafigyeltünk a többiekre, megismertük a felelősséget. A szülőktől való távolság ellenére egyébként nem lettem züllött kamasz, nem ittam, nem cigiztem, nem igazán voltam egy bulizós figura. Az örömet számomra tényleg a zenélés jelentette, és az otthontól való elszakadás jó irányba terelt. Enélkül lehet, hogy sokkal lustább lettem volna, és nem tanultam volna ennyit az „életről”.
Mi a legfontosabb, amit megtanultál?
Az, hogy minden szituációban feltalálom magam. Nem is azt mondanám, hogy megtanultam, inkább kifejlődött ez a tulajdonságom, amit azóta is nagyon fontosnak tartok. Kevés olyan helyzet volt az életemben, amikor nem tudtam értékelhető megoldást felmutatni, akár a magánéletben, akár a színpadon.
Céljaid között fontos volt az is, hogy híres legyél?
Nagyon. Kimondottam frusztrált, hogy csak „valaki” vagyok, mindig is szerettem volna kitörni a tömegből. Azt akartam, hogy jelentőséget kapjon az, amit csinálok, és ezáltal én is több legyek. Ez nagyon hajtott előre.
Az ismertséget a Crystal hozta meg számodra, de már előtte is komolyan benne voltál a zenei életben…
Nagyon nagy dolog az életemben, hogy mindig a művészetből éltem, hiszen rögtön a középiskola után kaptam megbízatást: egy gyerek színjátszó körnek írtam zenéket színdarabokhoz. Aztán 19 évesen költöztem Pestre, és összehoztam egy stúdiót. Ott több produkciónak is csináltunk lemezt Gabival együtt, zenét írtam, hangszereltem, az önmegvalósítás viszont a Crystallal kezdődött. A dalok jóval a megjelenés előtt megszülettek, de pár évig nem tudtuk vele felkelteni a kiadók érdeklődését. Az első lemez viszont tényleg áttörést hozott, a szakma is elismerte a teljesítményünket, azóta több díjat is kaptunk.
Mennyi idő alatt születik meg egy dal? Egyáltalán van mindig ihleted?
Sokszor előfordul, hogy nem sikerül valami jót összehozni. A lényeg szerintem az, hogy észreveszem a különbséget, és meg tudom különböztetni a jó és a rossz szerzeményt. Nem kell mindenáron megszületni valaminek, ha leülök a zongorához. Ugyanakkor előfordul, hogy villámgyorsan jönnek a dallamötletek: az új lemez készítésekor például egyetlen éjszaka alatt írtam meg a két legszebb lassú dalt, közülük az egyik, a Hosszú az út című különösen fontos lett…
Miért?
Sikerült négy percbe beleírnom magamat.A zene és a szöveg is 100 százalékig én vagyok, ha tíz év múlva meghallgatná valaki, akkor is tudná, hogy milyen ember írta. Zenei pályám csúcspontjának tartom, ez A Dal számomra. Most volt annyi érzelmi töltés bennem, hogy ez ki tudott jönni belőlem.
A tehetségen kívül mi kell még a sikerhez?
Kitartás, és küzdő szelem. Aztán később kell annyi bölcsesség, hogy az ember ne hazudjon magának, reálisan lássa, hogy hol tart, és azt is, hogy ha baj van, mert csak így lehet orvosolni a problémákat. Nem szabad elveszteni a gyökereket sem, nem válhatsz más emberré attól, hogy sikeres vagy. Egyébként ha az ember nyitott szemmel jár, akkor minden nap éri annyi kudarc, ami a földön tartja.
Miben fejlődtél a legtöbbet a Crystal sikerének kezdete óta?
Eleinte nem tudtam jól befogadni mások véleményét. Gyorsan bezárkóztam a külvilágból érkező kritikák vagy tanácsok elől, mondván: majd én tudom, hogy mit akarok. Ma már ez a gőgösség átfordult egy olyan alázatba, aminek a legfőbb mozgatórugója a művészet. És ha ez a művészet úgy lesz jobb, hogy elfogadok bizonyos véleményeket, akkor megteszem. Az új lemeznél is hagytam, hogy a körülöttem lévő emberek hassanak rám, ezért őszintébb és nyíltabb lett.
Milyen terveid vannak? Hogyan lehet még továbblépni?
A Trilógia egy olyan monumentális lemez lett, ahonnan fölfelé már nem biztos hogy tudunk továbbmenni, vagyis csak oldalra indulhatunk, egy picit más irányban, mint eddig. Megpróbálunk majd valamilyen új dolgot felfedezni magunkban, de ha ez nem megy, elképzelhető, hogy kihagyunk pár évet, és mondjuk kimegyek külföldre filmzenét csinálni, tanulni. Az biztos, hogy ismételni nem fogjuk magunkat, csak azért nem lesz negyedik lemez, hogy kiadjunk valamit.De nem aggódóm igazán ;))
Mit tartasz a legnagyobb sikernek?
Az, hogy még mindig itt vagyunk. Hogy a semmiből létrehozunk valamit, aminek gondolatisága van. Nevet adtunk neki, megtöltöttük tartalommal, és ma talán már tőlünk függetlenül is létezik. A zenélésen túl talán többet is jelent már a Crystal, legalábbis próbálunk egyfajta utat mutatni az embereknek, azoknak, akik azonosulni tudnak velünk. Szerintem annak a pár zenekarnak, aki tényleg eredményes Magyarországon, ezt is fel kell vállalnia. Többek között mi is ezért döntöttünk úgy, hogy a haknizás helyett a komoly turnék irányába mozdulunk el, és komplett koncerteket adunk a nagyobb városokban. Így komolyabban vesznek minket, és mi is méltóbbnak érezzük a közeget.
Kasza Gábor
Született: 1977. február 03-án
Hobbija: zene,film,evés J
Kedvenc étele: vadas marha, sajtos nudli
Kedvenc itala: birsalma lé
Amit szeret: kellemes emberekkel dolgozni
Amit utál: nyugtalanság, sürgetés
Kasza Gábor a Crystal legcsendesebb tagja. Nevezhetnénk visszahúzódónak is, ugyanakkor sokszor gyerekes, infantilis viselkedése másról tanúskodik. Főleg a háttérben szeret dolgozni, szerinte az önmegvalósítás nem a színpadon zajlik, inkább a zene megírásakor és a hangzás megalkotásakor kezdődik el. Legjobban azt szereti, ha egy rakat hamburgerrel bevonulhat a stúdióba, és megkeverhet egy dalt. A Crystal számára is egy fontos cél volt, ami mellett élvezheti a szabad életet, és mindig a zene közelében lehet.
Már gyerekkorodban is a zene felé húzott a szíved?
Egészen kis koromban még nem volt különösebb tervem ezzel kapcsolatban, de az korán kiderült, hogy van érzékem a zenéhez. Még az óvoda végén azt mondták a szüleimnek, hogy vagy a testnevelés, vagy a zene területén kéne elindulnom, mert az megy a legjobban. Anyukám végül a zene mellett döntött, így egy zenei általános iskolába íratott be. Ide csak egy évig jártam, mert közben Szombathelyről egy Szeged melletti településre, Deszkre költöztünk.
Gondolom, ez nagy változásokat hozott: a város után más lehetett a falusi élet…
Igen, de szerettem azt is. Gyakran előfordult, hogy suli után még segíteni kellett a kertben mondjuk paprikát locsolni. Aztán ez az időszak sem tartott sokáig, mert beköltöztünk Szegedre.
Tibivel jó testvérek voltatok?
Alapvetően igen. Persze volt egy időszak, amikor sokat verekedtünk, és mivel én voltam a nagyobb, általában ő kapta a többet. Aztán kamaszkorunkban már sokat voltunk távol egymástól, mivel Tibi Szentesre járt iskolába, én pedig Szegeden maradtam, a Gábor Dénes Szakközépiskolában távközlési technikusnak tanultam.
Miért pont műszaki iskolába jelentkeztél?
Nyolcadikos koromban jött az iskolaválasztás, de nekem nem volt határozott elképzelésem arról, hogy mit szeretnék csinálni. Emlékszem, otthon olvasgattuk a pályaválasztási tanácsadó könyvet, és anyukám sorolta a lehetőségeket. Aztán a műszaki középiskolához érve a nagybátyám megjegyezte, hogy a távközlési technikában van jövő, mert nagy fejlesztések lesznek. Az elektronikai dolgok egyébként is érdekeltek, így emellett döntöttünk.
Gondolom ez egy fiúiskola …
Igen, összesen egy lány volt az osztályban, őt nagyon megbecsültük. Egyébként szerettem oda járni, jó volt a társaság is, és az is érdekes volt, amit tanultunk. Az érettségi után dolgoztam is három évig a távközlésben, még a Crystal előtt.
És addig hol volt a zene?
A szobámban. Állandóan zenét hallgattam, ez volt a kedvenc időtöltésem. Suli után legtöbbször otthon maradtam, nem voltam egy társaságba járó ember. Utólag visszagondolva szinte olyan visszavonultan éltem, mint egy remete.
Milyen stílust kedveltél leginkább?
A mai napig nagyon szeretem Madonnát, de szinte minden ’80-as évekbeli poplemez megvan. Azóta egyébként a CD és DVD gyűjtés szinte mániává alakult, annyi van már belőlük, hogy el sem férnek a polcokon. Van olyan is, amit még meg sem hallgattam, csak megvettem. Itthon már nem is nagyon találok olyat, ami érdekelne, úgyhogy külföldön, például Bécsben vásárolok. Ez lett a hobbim.
A zenehallgatás mellett te magad is zenéltél kamaszkorodban?
Időnként Tibivel együtt hangszereltem. Ő és Kati Szentesre jártak drámatagozatra, ahol különböző musicaleket adtak elő, és ezekhez készítettük a kiséreteket. Időközben a hangmérnöki munkába is belekóstoltam, az egyik gimnáziumi előadásukat már én kevertem. Lényegében ezek a zenei feladatok végig jelen voltak a szakközépiskolai évek alatt. Aztán egyszer megalkottuk első zenekarunkat is, ami ugyanezzel a hármas felállással működött, C21 (szitu van) néven. Ezt a Rapülők ihlette, vagyis rap betétek voltak benne, és fontos volt a szöveg. Egy ideig azt hittük, hogy nagy dolgot csinálunk, de idővel rájöttünk, hogy gyermekcipőben járunk még.
Ez után jött a Crystal ötlete?
Az mindig biztos volt, hogy lesz egy zenekar, amit hárman csinálunk, de egy időre megint leállt a dolog. Tibi felköltözött Pestre, és egy ideig Toldy Máriánál tanult éneket, Kati szintén a fővárosban lakott és tanult, zenekarokban vokálozott. Én akkor még Szegeden maradtam.
Mikor jöttél fel te is Pestre?
’98-ban Tibi felhívott, hogy csinál egy stúdiót otthon, és menjek fel hangmérnöknek, majd szól, ha aktuális lesz. Ez végül ’99 márciusában érkezett el, akkor rögtön fel is mondtam a szegedi állásomat, és jöttem. Közös albérletben laktunk, és együtt is dolgoztunk. Jó időszak volt, sok tapasztalatot szereztünk. Egy idő után már sok megbízást kaptunk, mert híre ment, hogy jó munkát végzünk. Megcsináltuk például Havasi Balázs zongoraművész szólólemezét, a Nice nevű produkciót, és rengeteg más dolgot. Akkor egyébként már megvoltak a Crystal dalok is.
Igen, azt többször is elmondtátok, hogy évekig hevertek a fiókban…
Vagy két évig. Aztán 2000-ben beindult minden. Eleinte nehezen birkóztam meg a fellépésekkel, mivel alapvetően egy szégyellős ember vagyok, és ez görcsössé tett. Emlékszem, az első fellépésen véletlen beálltam Kati mikrofonja elé, és tudtam, hogy előbb-utóbb odébb kell mennem, de azon agyaltam, hogy mit fog mindenki gondolni, és milyen ciki. Ez persze már a múlté, de még mindig inkább a háttérben szeretek dolgozni, a dalok születésekor. Minden lemeznél felmerül az is, hogy miért nem énekelek szólót, de egyszerűen nem akarok, nekem elég a vokálozás. Nem vagyok egy frontember-karakter.
A zenei dolgokon túl az ügyek intézésében is sokat segítesz…
Igen, furán hangzik, de imádom az elintézni való dolgokat. Egy nap végén örülök, ha mindennel végeztem, amivel kellett. Aztán nagyon szeretem azt is, amikor nekem kell vezetnem a vidéki fellépésekre. Nagyon nyugis ember vagyok, nehéz kihozni a sodromból, talán ezért bírom az ilyen, mások számára stresszes feladatokat. A legutóbbi balesetünknél például, amikor kiesett az autónk egyik kereke az úton, dúdolgatva vezettem le a kocsit az út szélére, míg más pánikba esett volna.
Ezek szerint nem veszed túl komolyan a dolgokat?
Nem nőttem még fel teljesen, ha erre gondolsz. Ha valaki beszélget velem, könnyen lehet az az érzése, hogy egy 13 éves gyerek ül vele szemben. Nagyon bírom az infantilis dolgokat, most például egy sárga plüsskacsás mobiltelefon tartó lóg a nyakamban. Egyszerűen jól érzem magam ezektől. Talán ennek a hozzáállásnak köszönhető az, hogy a „felnőttes” dolgok, mint a családalapítás, megállapodás, stb. nem vonzanak.
Hogyan képzeled a jövőt?
Optimális esetben a Crystal még jó pár évig működni fog, így minden bizonnyal az időm nagy részét a zenekar fogja elvinni. Azt is szeretném, hogy hasonlóan kötetlen és szabad legyen az életem, mint most. Általában azt csinálok, amit akarok, és még a kötelesség is szórakozás.